Könyvíró verseny

 - Végülis olyan lennél, mint egy hivatalos rendőr.

- Hát...én még nem tudom.- mondtam elbizonytalanodva. Tényleg így volt. Elsőre majdnem rávágtam, hogy "igen", de aztán rájöttem, hogy jobban végig kéne gondolnom.

- Semmi baj! Van időd. Majd gyere be ide és mondd el a végleges döntésedet.

- Rendben. Jó napot!- köszöntem el, majd visszamentem Jasonért. 

Éppen Rosaly-val játszottak valami fogócska szerűséget. Megkért, hogy ezt még hagy játsszák le, így én addig leültem a kertjükben lévő hintaágyukba és néztem őket. Nagyon aranyosak voltak. Jason sokszor ránevetett Ros-ra, amit a lány szinte teljesen viszonzott. Szinte. De láttam a szemében azt a szikrát, az egyetlen pici nyomát annak a szomorúságnak, amit érezhetett. Ezen el is töprengtem. Annyira a gondolataimba merültem, hogy először észre sem vettem Jasont, aki indulásra készen pattant oda mellém.

- Mehetünk. Szia, Rosaly! Szia Anya!

- Rendben. Viszlát!- köszöntem el én is, majd elindultunk a kisfiúval. Egyszer váratlanul megszólalt.

- Ros mondta, hogy holnap lesz a temetésem.

- Tudom. El szeretnél rá menni?

- Kicsit fura, de oké.

- Kibírod?- kérdeztem. Nekem is mondták anno anyáék, hogy mikor van, de én például nem akartam elmenni, mert nem hiszem, hogy kibírtam volna. Azért ijesztő lehet, ha az ember látja, hogy több méterrel a föld alá helyezik. Már a gondolatba is beleborzongtam.

- Erős leszek.- mondta Jason, kihúzva magát, mire én rámosolyogtam.

- Nem hiszem, hogy szégyen lenne ilyen helyzetben sírni.

A tisztítótűzben ott volt Curtis és mellette egy idegen kisfiú álldogált. Olyan egyidős lehetett a mellettem sétáló kisgyerekkel. Curt szomorúan bámult maga elé, úgyhogy megkérdeztem mi a baja.

- Bemutatom nektek az unokatestvérem, Percy-t, aki az előbb halt meg autóbalesetben. Az édesanyja is valószínűleg nemsokára idekerül, az édesapja kómába esett- egyre nehezebben tartotta magát.

Lehajoltam a kisfiúhoz, megfogtam mind a két vállát és a szemébe néztem.

Meg akartam nyugtatni, de amint belenéztem abba a  kerek zöld szempárba, amiből egyre csak folyt a könny, mint egy záporeső, én is elsírtam magam. Zokogva öleltem át és megpróbáltam kimondani egy értelmes mondatot: 

-Semmi baj Percy, minden rendben lesz!- pedig tudtam, hogy nem. Az anyukája sajnos vélhetően ugyanide kerül és az is lehet, hogy az édesapjával soha többet nem fog tudni beszélni. De ezt csak nem mondhattam.

Ekkor beigazolódott, amitől féltem. Egy pár pillanattal később egy nő jelent meg a társaságunkban, aki bőgve szorongatta az ugyancsak új jövevényt. Curt a karjára hajtotta a fejét. 

Mindeközben Jason egyszer csak megszólalt:

- Percy ugye? Én Jason vagyok és nemrég haltam meg. Hasonló helyzetben, mint te, de tudom, hogy neked rosszabb. Abban is tisztában vagyok, hogy nehéz elfogadni. De gondolj bele! Sajnos ezen mit sem tudsz változtatni! Nem tudod visszacsinálni azzal, hogy sírsz. Ezzel nem érsz el semmit, csak azt, hogy amíg ezt csinálod, erre gondolsz és egyre jobban az uralma alá vesz a fájdalom.- itt befejezte a monológját. Mindenki kikerekedett szemekkel nézett rá. Az édesanya meg is sértődött és már el is akarta rángatni Percyt, azonban ő nemet intett.

- Igazad van, tényleg. Csak még most fogtam fel és...- itt megakadt és megint könnybe lábadt a szeme-...és nagyon fáj.

- Persze, ez normális. Ne hidd azt, hogy én nem bőgtem folyamatosan vagy egy óráig! Idő kell, nekem ennyi kellett. Bocs, én is hülye vagyok, hogy ezt így rögtön a fejedhez vágom, mikor kb. 15 perce haltál meg.

- Nincs harag. Most kérlek egy kicsit hagyjatok! Utána ígérem nekikezdek betartani azokat, amiket mondtál.

Amikor ő és az édesanyja távoztak, én rögtön kérdőre vontam Jasont.

- Te ilyen vagy?

- Hát, voltaképpen igen. Ilyen voltam, ilyen vagyok és ha minden igaz, ilyen leszek. Nem egyszer veszekedtem már emiatt.

- Na, azt elhiszem.Viszont most szerintem inkább szereztél egy barátot.

- Szerintem is- vágta rá a fiú. Curtis, aki eközben felemelte a fejét, szintén elismerően nézett rá.

- Ezt nekem is tanítsd meg!

- Oké- röhögte el magát.

 Mivel ezt a témát is lezártuk, végre el kellett mondanom, hogy mi történt.

- Fiúk, szerintetek én jó rendőr lennék?

- Mi? - nézett kérdőn a szemembe Curtis és Jason is érdeklődve tekintett rám.

- A rendőrségen felajánlották, hogy segíthetnék nekik.

- Komolyan? - kérdezte megint csak az idősebbik és látszott rajta, hogy szomorú, de azért próbál mosolyt varázsolni az arcára.

- Teljesen. De én nem tudom, elvállaljam-e. Szerintetek?

- Ne haragudj Abby, de kérlek ne vállald el! - vette könyörgőre a figurát Curt. 

- Miért is ne? - vontam fel a szemöldököm.

- Hát...Csak. - húzta el a száját. 

Ekkor már Jason is megszólalt:

- Most gondolkodj el rajta! Mi addig itt fogunk állni és meg se mukkanunk. Ugye? - fordult Curtis felé.

- Igen.

Engedelmesen el kezdtem töprengeni. Egészen a halálomig visszapörgettem az emlékezetemet. Eszembe jutott az a sok fájdalom és kínzás, amit az elrablásom után kaptam. Az önelégült vigyorok rablóim részéről, a szüleim síró képe, amitől nekem is bőgni támadt kedvem. De nem fejeztem be a tépelődést, csak lapoztam egyet az emlékeim nagykönyvében.  Jó pár oldalt kihagytam, de a Curtisszel való első találkozásomnál megálltam. Végiggondoltam, majd ugrottam egyet és már  Mollynál voltam. Majd jött Lewis, Rosaly és Percy. Eddig fel sem tűnt, mennyi barátot szereztem, mióta meggyilkoltak. Őket veszíteném el azzal, ha elvállalnám a felkérést. Ezt én nem akarom! Elhúztam a számat és kimondtam a végleges döntést:

- Nem fogadom el. -  Curt hangosan sóhajtott és mintha még Jason arcán is láttam volna a megkönnyebbülés apró nyomát. Rájöttem, jól választottam és elmosolyodtam.

- Rendben. Akkor én most megyek és majd a temetésen találkozunk, ami hánykor is lesz?

- 14 órakor kezdődik.

Rápillantottam órám számlapjára, ami jelezte, hogy kevesebb, mint egy órám van a temetésig, úgyhogy sietősre vettem a tempót.

- Sziasztok!

A rendőrségre belépve elkezdtem rohanni a kihallgatás helyszíne felé, de útközben nekiütköztem valakinek. Pont a keresett ember volt az, úgyhogy rögtön a lényegre törtem.

- Jó napot, vagyis délutánt! Eldöntöttem és sajnálom, de most nem élnék a lehetőséggel!

- Semmi baj! Azért nagyon köszönjük ezt a segítséget és ha nem baj, átadnék egy oklevelet.

- Nem lehetne úgy, hogy majd visszajövök? Temetésre kell mennem.

- Rendben. Akkor szia!

- Viszlát! - köszöntem el és megint futni kezdtem.

A temetés előtt 3 perccel értem oda, úgyhogy mire elkezdődött a szertartás, pont sikerült kifújnom magam. A szememmel megkerestem Jasonéket, majd mikor meglettek, feléjük vettem az irányt.

A pap rengeteg imát mondott el, majd a sírt belehelyezték a gödörbe.

Rosalyt átölelve sírtam és közben nyugtatgattam a kislányt, akinek másodpercenként folytak le könnycseppek az arca mindkét oldalán.  Mellettem Jason állt és ígéretéhez híven nem bőgött, de amit a tekintete tükrözött, majdnem egyenlő volt azzal. 

Egy váratlan pillanatban az előttem álló Rosaly egész egyszerűen összeesett. Mindenki döbbenten fordult felénk, majd odarohantak a sápadt kislányhoz.

- Hívjunk mentőt! - kiáltották páran, feleslegesen, mert Ros ébredezni kezdett.

- Mi történt? - kérdezte csodálkozva.

Mindenki elkezdett sóhajtozni, hogy semmi baj és teljesen körbezárták a lányt. Észre sem vették, hogy ezzel csak ártanak. Végül már maga Rosaly kiáltotta el magát, hogy hagyjanak neki levegőt, úgyhogy végre kicsit messzebb mentek tőle. Ő pedig lassan föltápászkodott és ezzel mindenkinek a tudatára adta, hogy nincs semmi baja és nem kell vele foglalkozni.

A szertartásnak ezután nem sokkal vége is lett, úgyhogy mehettem vissza a rendőrségre, ahova Curtis is elkísért. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a nagy épület portájánál álló rendőrt , aki mosolyogva köszönt és bevezetett egy terembe. Szép tágas volt és rengeteg szék volt benne. Elsőre úgy nézett ki, mintha valami színház szerűség lenne az ülőhelyekkel és az előttük lévő színpadhoz hasonló térrel.  A terem meg volt telve emberekkel és még az elrablóimat is láttam, akik bilinccsel a kezükön, magukban motyogtak. Egy ember állt csak kinn és amint meglátott rám mosolygott( legalább is szerintem annak szánta, még ha én csak egy ijesztő vicsorgást is láttam), majd kihívott maga mellé.

Következhetett a papolás. Nekem ez alatt annyi volt a feladatom, hogy végig mosolyogjak és néha egyetértően bólintsak egyet, még ha az utolsó mondat, amire figyeltem is  15 perce hangzott el.  A nevetőizmaim a szöveg végére teljesen elfáradtak. Az öregember kezet fogott velem és átadta az oklevelet. Én megköszöntem, majd mondtam pár, abszolút sablonos szót és kész is voltam. Közben ránéztem gyilkosaimra, akik olyan tekintettel meredtek vissza rám, hogy kezdtem attól félni, hogy a nézésükkel meg tudnának ölni, ha éppenséggel nem lennék halott.  Mikor végre vége lett ennek az egésznek, a rendőr visszakísért a portára. Út közben megkérdeztem tőle, hogy hány embert öltek meg a gyilkosaim, merthogy azt tudtam, hogy sokat, de, hogy szám szerint mennyit, azt nem.

-   Rajtatok és azon a kisfiún kívül 28-at és még csak júliusban kezdték.

-     Úristen! - ez volt az első reakcióm és kisebb sokkot kapva dadogtam egy "Viszlát-ot" majd Curttel együtt elhagytam az épületet. Mind a ketten a tisztító tűzbe mentünk vissza. A fehér helyen Jason és Percy beszélgettek egymással. Intettek, majd tovább folytatták a dumálást.

 Egy hirtelen ötletem támadt, amit rögtön el is mondtam Cutis-nek:

-  Elhatároztam, hogy megkeresem őket.

-  Mi? Kiket?

- A 28 társunkat